Alex & Rio

Szélesen elmosolyodom, ahogy szkeptikusan reagál rá. Jaj már szinte sajnálatot érzek, ahogy igyekszik elrejteni az érzelmeit előlem. De a feromonok és a szívverése mindent is elárul. Annyira jó érzés, hogy ennyire könnyű vele a játék.
- Mindig annyit csacsogok, szakmai ártalom. Mondjuk engem nem zavar kiteregetni a szennyest – kacér mosoly jelenik meg a szám szélén. A férfiak tagadják, nem akarnak a mocskos titkokat hallani. Mert az alfa hím sosem akarja hallani, hogy az áhított nősténnyel mi történik a négy fal között, főleg, ha egy másik hím is szóba kerül. Arról nem beszélve, hogy az említett férfi nem is létezik. Nincs kedvem most ilyen szórakozáshoz, inkább azzal játszom, aki itt áll személyesen. Vele legalább élvezetes, és még a ruháimat sem kell levenni.
- Még egyik férfi sem nevezett csúnyának. Főleg, ha az ember nyomában van – szinte állatias mosoly kúszik az arcomra, ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe súgva borzoljam az idegeit.
- Én nem az vagyok, aki letérdel egy mocskos sikátorba – elhúzódva tőle kacsintok rá végül pedig karba font kezemmel jelzem, hogy teljesen komolyan gondoltam minden szavamat. Attól, hogy játssza a hülyét, tudom jól, hogy ki ő. Nem rossz a memóriám. Arról nem is beszélve, hogy az illata annyira különleges, hogy belém éget, minden egyes apró feromon, amit kibocsájt, akarva, akaratlanul.
- Nem, ez az utca sehova nem vezet. Ide szoktak elbújni az emberek, ha épp úgy érzik, hogy a nyomukban vannak. Persze ez a legjobb hely gondolom egy gyilkossághoz is. Főleg, hogy elég sok hullát találnak a környéken – elkomorodom, szinte már játszi könnyedséggel mutatom a félelmet, mint egy elveszett kislány. Aki retteg, hogy rossz környékre tévedt és bármikor megjelenhet valaki, aki megölhet. Még viccnek is rossz, mert senki nem tudja, mi rejtőzik egy törékeny test mögött.
- Néha olyan ez a város, mint egy labirintus, bármerre mész, szinte biztos, hogy falakba ütközik az ember. Az elején nekem sem sikerült megtalálni a megfelelő utakat – legyintek, mintha tényleg eltévedtem volna. Istenem, hogy az emberek mennyire naivak. Bármit is mondhatnék simán elhinné.
- Esetleg segítsek oda találni? A céges megbeszélésem úgy is egy óra múlva kezdődik, van időm – bájosan felajánlom minden segítségemet. Valamiért a közelébe maradnék, hogy jobban megőrjítsem. Ez már az én rögeszmém is lett.

Az emberi lélek annyira kiszámítható, akár egy nyitott könyv, amibe bárki, bármikor beleolvashat. Pontosan ez történt, amikor az utcán sétálva megéreztem őt. Az a düh, amit elnyom a lelkében, az, ahogy forrong a lelke, mikor meglát az utcán. Szabadon libegek, a szoknya kényelmesen passzol a vonalaimhoz, hiszen a munka megköveteli, hogy mindent a szemnek. Anélkül, hogy a bájos mosolyt villants, kell valami, ami fizikálisabban éreztesse, hogy mennyire vágsz a figyelemre. Amiért mindent megteszel. Felsóhajtok, ahogy meghallom a lépteit, ahogy a sikátor mélyén ropog a cipőjének talpa. A szívverése felgyorsul, mintha azt akarná, hogy elhiggye ami történik. Hiszen itt vagyok, teljes valómban előtte. De játssza az értetlent, aki nem ismeri fel az embert. Ahogy bárgyú tekintete rám villan. Legszívesebben a képébe röhögnék. Mennyire szánalmasan unalmasak az emberek. Ahogy próbálnak játszani, de persze nem tudhatják, hogy mi ehhez jobban értünk. Ahogy ellököm magam a faltól és a cipőm nyikkan, hiszen nem emelem meg a sarkam, ahogy felé fordulok. Ártatlan és egyben angyali mosollyal nézek rá.
- Jaj, elnézést. Azt hittem a párom az. Vele szoktunk bújócskázni vagy fogócskázni – szám elé téve a kezem kuncogok. Na, persze játsszuk el, hogy nem ismerjük egymást. Meddig fogja bírni? Nagyon élvezem, ahogy újra és újra cicázhatom. Persze Zadie már rég megkért volna, hogy öljem meg, vagy csináljak vele valamit, ne szórakozzak. Megüthetem a bokám vele. Érzem a sör édesen keserű illatát, ahogy beszél. Szóval alkoholba menekült. Miattam.
- Nincs is annál jobb, mikor egy unalmas munka nap előtt kicsit szórakozunk. Olyan tipikus, friss kapcsolat. Amikor minden új és az izgalom átjárja az ember minden milliméterét. Hogy mi fog történni, ha tényleg elkapják a sikátorban – megvonom a vállam és belekortyolok a kávéban, hogy hangszálaim kellemes hangokként rezonáljanak. Mintha én sem ismerném fel. Nem tudnám, hogy hónapok óta a nyomomban van, hogy elkapjon. Csak nem tudom eldönteni, melyik vágya nagyobb.
- Nem köszönöm, ha csak nem egy baltás gyilkos, aki ártatlan szép lányokat öl meg a sikátorban. Mert akkor esdekelnék, hogy ártatlan vagyok és engedjen el. Nem szólok senkinek, nem is ismerném fel legközelebb - nevetgélek, mintha valami irtó egyedit mondanék. Pedig csak egy uncsi tv műsorból vettem az ötletet. Mert szoktam tv-t nézni. Mondjuk főzésközben jó ha valami szól. Egész jó ötleteket tudok kapni.
- De ezt én is megkérdezhetném, hogy segíthetek valamiben? Ez egy zsákutca, eltévedt? - Érdeklődök, mintha tényleg annyira érdekelne, mit is akar itt. Mert tudom. De lássuk ő mennyire kreatív ebben a játékban. Ha már ő kezdte.

Egy újabb nap, nem számolom, minek is tenném? Hiszen mindegyik épp annyira unalmas, mint a többi. Talán az egyetlen az volt más, mikor Zadie bejelentette, hogy terhes. Mindig nagy öröm, ha a fajunk sokasodik, de az, hogy született kölyök mégis valami többet jelent. Számomra. Mindenképp. Mert a nehéz korszakomon ők segítettek át. Épp mintha a szüleim lennének.
A tömeg hömpölyög én pedig úszom az árral, ahogy reggeli rutinszerűen vásárolt kávémmal haladok a bank felé, ahol dolgozom.
Azt mondták, hogy mindig olyan szakmát válassz, amiben jól érzed magad. Farkasként nehéz, hiszen lehető leggyorsabban megunja. Még is olyan munkát akartam, ahol nem tűnik fel olyan korán, hogy még mindig ugyan úgy nézek ki, mint mondjuk tíz éve. Elég volt a menekülés, most már szeretnék egy helyben maradni. Legalább jó ideig.
Ahogy az utcán sétálok figyelem az emberek rezonálását, ahogy az érzelmek kavarognak. A farkasom persze morran néhánynál. Nekem sem tetszik némelyik érzelme, de nem lehet mindenkit megmenteni vagy megbüntetni. Pontosan ezért is kortyolok bele a nedűbe, ami számomra semleges, de a külvilág jobban megbarátkozik, ha az embernek vannak közös megszokásai. Ilyen a kávézás, a cigaretta, vagy az alkohol. Az alkoholt sem vetem meg, de mondjuk nem jó kezdésképp reggel nyolckor egy pohár borral sétálni a város főutcáján. Elég kettős érzelmeket váltani ki úgy érzem a körülöttem lévőkből.
Ahogy az út felénél járok érzem a sürgetést és valami mást. Mintha valaki követne. Már egy ideje érzem a jelenlétét, frusztrál, kíváncsi és olyan harag övezi, mintha robbanni akarna. Érzem, az az illat, ami körülötte van, már tudom ki van a nyomomban. Űzött vad lennék? Egy embertől? Ha tehetném hangosan felnevetnék, de inkább csak somolygok és végül eltűnök a közeli sikátorban, hogy megbizonyosodjak tényleg követve vagyok. Nem, mintha nem mernék rá mérget venni. De most játékos kedvemben vagyok. Így a sarkon befordulva a téglának dőlve várom be. Gyerünk Alex, mutasd magad. Főleg azt, hogy mennyire el akarsz kapni.
Érzem, ahogy az adrenalin szintem emelkedik és a farkasom is tettre készen várja a folytatást.
- Kapj el – suttogom halkan, ahogy meghallom a lábainak toppanását, ahogy lassítva, óvatosabban közelít. Okos. Nem ront ajtóstul a házba. Vagyis, a sikátorba.