Sand in the machine

Mindig is ki tudtak akasztani, hogy a munkámat kérdőjelezik meg, főleg ha olyan személy teszi, akinek fogalma sincs, hogy megy egy ilyen szituáció. Elég ívet kapok a saját munkatársaimtól, nem kell még egy külsősnek is besegíteni neki. Szavaira enyhe kuncogás hallatszik a távolból, amire felkapom a fejem és összeráncolom a homlokomat. Remek, még a többiek is hallhatták a kissé erős oltást.
- Ide figyeljen, nem valami jött-ment vagyok. Aki nem ért a munkájához, ha én úgy ítélem meg, hogy jelenleg haszontalan, akkor dolgozza fel, majd ha el lesz látva a sérülése akkor folytathatjuk a nyelvcsatát – zárom le az egész beszélgetésünket. A holtest felé veszem az irányomat, ő legalább nem fog szájkaratébe kezdeni velem és többet elárul, mint a szemtanú, aki úgy hiszi, hogy superman jelmezben fogja megmenteni a várost a gonosztevőktől. Megingatom a fejem, hiszen a jelvénye mellette fekszik a golyót pedig a hónalján keresztül kapta. Ott nem védi meg semmi attól, hogy ne érje sérülés az ember gyerekét.
Még felfigyelek rá, hogy a szájhős elindulok a mosdók felé valakivel. Nem foglalkozom vele, hiszen van vele más, aki pátyolgassa. Ekkor a rádión hallom, hogy azok, akik ezt művelték még bent vannak az épületben és jelenleg menekülésben vannak. Valószínű ki akarnak törni.
Egy dolgot akarok megtudni, a tetoválás, ami az elmémbe éget vajon ott van valamelyiken? A pisztolytáskát kicsatolva lépek egyet előre, figyelem minden körülöttem zajló jelenséget. Az egyik járőrnek olyan látványosan remeg a keze, hogy nem tudom megállni, hogy ne szóljak neki, hogy menjen kifelé, és a többiekkel álljon készenlétben, biztosítsák a kijáratot, míg itt vannak a civilek ebben az épületben.
A mosdókat keresem a szememmel, hogy megkeresem a szemtanút, aki jelenleg olyan fontos része a helyzetnek, hogy nem engedhetem meg, hogy meghaljon. Még ha csábító is lenne, hogy végre befogja a nagy száját és nem az én idegeimet cincálja az okoskodásával.
Lassan lépdelek a folyosón, hogy elérjem azokat az átkozott vizesblokkokat, amiben rejtőznek. De nem igen tudok mit tenni, valaki nem kedves módon előttem ér ide, így csak a vele szembe lévő női mosdóba keresek rejteket, hogy kihallgassam a történéseket. Egyedül még sem törhetek rá. Még ha jelenleg tombol bennem a vágy, hogy megnézzem a tarkóját. Tudni akarom, hogy ki volt az, aki miatt hónapokra kiestem a munkából és a halál csókja még bizsergeti az ajkaimat.
Remélem a tökfejnek nem lesz kedve hősködni és úgy dönt egyedül száll szembe az elkövetőkkel. Az ajtót résnyire nyitva hagyom, hogy a hangok átszűrődjenek, legalább tisztábban halljam mi is történik a másik oldalon.

Ezek az ügyek mindig bonyolultak, mert több rendőri csoportnak kell össze dolgozni, az osztályok között amúgy is mindig vannak versengések. Gyilkosságiak állandó rivalizálásban vannak a drogelhárítókkal. Most pedig egy szimpla betörésben kell helyt állni. Felsóhajtok, ahogy a kérdésekre nem úgy válaszol, ahogy kellene. Mert lássuk be, ha rendőr legalább annyi együtt működést elvárnék, hogy nem bohóckodik. Mert frusztráló az, ahogy próbál jó fej lenni. Viszont a szemei elárulják, hogy valamelyest érte fejét is sérülés. Éljen a pár év orvosi, amit ugye ott kellett hagynom. Alapból érzem, a rám tapadó szemeket. Ez is fáraszt, de az, hogy összevissza beszél az idegszálaim pattanásig feszülnek.
- Örvendek, Mr. Montgomery – vagy nem. Ezt még el fogom dönteni, már ha épp lesz kedvem. Egyszerűen csak próbálom a jól neveltetésemet előtérbe hozni.
Ahogy figyelem, nem tudok kiigazodni rajta. Mintha viccnek venné az egészet, és rohadtul nem lenne tisztába az ügy fontosságával. Nagyot kell nyeljek, miközben figyelem, ahogy újra próbálkozik, hogy most jól célozzon és végre-valahára megkaparintsa az üveget. Nagyobb sóhaj bukik ki belőlem, mikor végre beveszi a gyógyszereket és újra üres szájjal próbál értelmes dolgokat mondani. Bár ez nem épp jön neki össze. A jól neveltetésem kezd köddé válni, mikor ismételten nem bír normális válaszokat adni.
- Szóval, ahogy látom és hallom inkább hagyjuk ezt a beszélgetést. Halasszuk el addigra, míg képes lesz normálisan válaszolni és mondjuk a feje is normalizálódik. Mert így nem sokat ér számomra. - morranok fel, tekintve, hogy még okoskodni is kezd nekem, hogy pincéreken van kötény. Micsoda megfigyelő. Talán a mellényemen lévő hatalmas rendőrség felirat segített neki? Vagy még azt sem képes jelenleg elolvasni.
A zsebemből előhúzom a névjegykártyámat és lehajítom elé. Tudja mi a dolga. Hiszen ő is rendőr. Tudnia kéne, hogy mit kell tennie. Ha jobban lesz megkeres. Ha nem, annak semmi jó nem lesz, ha nekem kell újra felkeresnem. A hátamon lévő seb amúgy is lüktet és jobban járok, ha mondjuk épp a helyszínnel kezdem.
Így ellépve mellette, indulok körbe nézni. Végül pedig hallom, hogy a nevemet mondja valaki és az egyik oszlop mögül kettő láb kandikál kifele. Ez egyet jelent. Gyilkosság is történt. Hiszen nem mentőknek szóltak, hanem nekem. Elindulok felé, hogy megnézzem mivel lesz dolgom. Csak reménykedhetek, hogy ugyan az a banda, aki engem lőtt le.
Egy férfi, pontosan fejbe lőve, mint valami kivégzés. Ilyenkor azért áldom az eget, hogy engem csak a mellényembe talált, nem pedig feljebb. Bár így is erősen húzódik, főleg, ha épp futni készülők. A hirtelen mozdulatok még erősen fájnak. Megköszörülöm a torkom. Az emlékek erősen izzanak a fejemben. Zavar, hogy a tanútól semmit nem tudok meg, mert az óra ketyeg, ő pedig hasztalan a számomra. Tudom, hogy idő kellene, de bennem lévő düh fortyog, olyan erővel, mintha érezném, ahogy izzik a bőröm. El akarom kapni őket. Minden áron.
- Szóljon, ha a tanú összekapta magát – guggolok le a test mellé, hogy megnézzem van más sérülés-e a rajta, míg nem ér ide a kórboncnok.

https://i.gifer.com/HUJf.gif" style="-webkit-transform:rotate(-2deg); width: 200px; opacity:0.5; padding:4px; border-radius: 2px; box-shadow:0px 0px 3px rgba(0,0,0,0.6);">

Újabb két hét, hogy nem erőltethetem meg a hátam, mert még egy prédikálást nem fogok kibírni tőle. Arról nem is beszélve, hogy ha kiderül, hogy stoppolva van a hátam nem engednének dolgozni. Azt pedig nem fogom hagyni, az előző is egy örökké valóságnak tűnt.
Az irodában pedig kellemesen el vagyok egy asztal mögött és persze az aktákat nézem, még mindig vannak olyan ügyek, amikről fogalmam sincs, hogy álljak neki, még ha Julien elég alaposan megírta a dokumentumokat. Ezek csak felbőszültek, és túl tolták a revansot. Nem sorozatgyilkosok. Nem élvezik, nincs nemi erőszak, sem pedig anyagi vonzata. Én pedig a sorozatgyilkosokra vagyok kiélezve.
Aztán persze az irodában többen felhördülnek és a telefonok izzanak. A főnök belibeg és azonnal útra parancsol. Na, mondjuk erre nem vágytam, egy olyan napot akartam mikor elvagyok bent az épületben és a nap végén haza érve a kanapén eldobjam magam és egy zacskó jéggel hűtsem sajgó hátamat.
Így a kocsiba ülve a cigire gyújtva indulok a cím felé. Ahol sérült rendőr is van. Remek. Egy rablásnak indult most pedig kiderül, hogy gyilkossági ügyem egyik gyanúsítottja is benne volt. Az, ahogy mindenki morgott, ahogy hevesen reagáltak. Csak arra tudok gondolni, hogy nálam is ez volt? Amikor Jace, megpróbált életben tartani, míg nem jöttek a mentősök? Megrázom a fejem, ahogy a füst kitisztítja kóválygó elmémet. A címet elérve lépek be az aulába, a jelvényemet felmutatva nézek körül. Töltényhüvelyek minden felé és arról nem is beszélve, hogy a lőpor szaga még ott lebeg a levegőben. Közölték, hogy óvatosan kell közlekedni, mert még itt lehetnek az épületben. Érdekes. Hasonlóság csak a fejemben szirénázik.
Egy fickó int, hogy merre találom a sérültet és arra veszem az irányt, ahogy egy hamutálcába oltva a cigit lépek a férfihoz.
- Marshall nyomozó vagyok, érdeklődnék mennyire érzi magát jól, hogy válaszoljon pár kérdésemre? - Végig mérem, ahogy a vért keresem a ruháján. A lábánál meg is találom a forrást.
Ezzel egy darabig elbiceg.
- Egy üveg vizet és egy levél aszpirint kérek. Most – villannak a szemeim az egyik bámészkodóra. Ha már nem hajlandó átkutatni az épületet, akkor tegye magát hasznossá. Ekkor hallom a suttogást, ahogy ismét a szájukra vesznek. Nem meglepő, megszoktam és bevallom kissé csalódott vagyok, hogy még csak most.
Ahogy a víz és a gyógyszer elő kerül, kiveszem a kolléga kezéből és eltakarva a sérültet vele szembe kerülve nézek rá.
- Ha kérdése van rólam, a szemembe. Ha meg csak a tudat izgatja, hogy ki vagyok, akkor este szépen a sötét szobájába játszadozzon az emlékek között – intek, hogy távozzon és újra a másik szempár élvezheti a figyelmemet.
- Szóval, ha pincérnek nézet tessék, ha végre újra megszólalna, akkor valami hasznos infókat kéne kiköhögnie. Ha már nem életmentő beavatkozásra vár – morranok fel. Nincs kedvem szórakozni itt. Főleg úgy, hogy közben a hátam sajog.