Friends reunion - Matt & Becca

- Én és a szerénykedés? Mi sem áll tőlem távolabb. - legyintek játékosan. Akik nem ismernek (például a pletykalapok újságírói) rendszeresen gondolnak távolságtartó, beképzelt picsának. Vicces, és egyben siralmas, hogy a saját férjem is ezt a tábort erősíti. Ezzel szemben akik jobban ismernek mint akár én magamat, mint például Matt, ők tudják, hogy mennyire nem tudom kezelni a dicséretet, pozitív visszajelzéseket. Zavarba jövök tőle, ahogy most is.
- Remélem minden nap zakót és nyakkendőt hordasz a munkában. - jegyzem meg, majd továbbra is vigyorogva kacsintok rá - Így már kifelé is látszik, hogy belül egy zseni lapul. - nem túlzok, szerintem ő a legokosabb ember akit ismerek. Persze vannak mások is akik intelligensek, például én se vagyok teljesen analfabéta, de ez más. Matt olyan, mintha sokkal de sokkal több év tudása és tapasztalata lenne a fejében, mint amennyi idős. Ez furcsa, de ugyanakkor elképesztő is.
- Azt nem kétlem, de tudod mit mondanak, a kamera már így is kövérít. - válaszolok, majd egy rövidet nevetek is, és magam is megpaskolom a hasamat. Jobb ha nem állok neki még magamban is sütizni, mert hamar meg tudnak szaladni azok a kilók! Persze, ha társaságban fogyaszt az ember lánya édességet az más, azok a kalóriák nem találják meg, hogy kit kell hizlalni - ez (ál)tudományos tény.
- Ó, arra semmi szükség nem lett volna! Így is épp eléggé hiányoztál!- rázom hevesen a fejem, és egy egész kicsit alább is hagy a jókedvem. - …furcsa érzés volt ennyi idő után ismét a városban sétálni. - teszem hozzá valamivel halkabban. Mindketten ismerjük a hirtelen távozásom körülményeit, annyira nem meglepő, hogy ilyen sokáig tartott míg “haza” jöttem egy kis időre. Vagy ki tudja mennyi időre.
- Olyan még van?! Miért nem ezzel kezdted?! - csapok le rögtön a választékra, amint megkaptuk a pincérnőtől. Egy gyors köszönömöt mormolok neki, és már keresem is a régi kedvencemet, hátha végre nem csak az álmaimban kísért majd az íze! Magam is rendelek két süteményt, egy barackosat és valami csokoládésat is. Vannak ugyanis olyan beszélgetések, amikhez kell a csoki.
Mikor túl vagyunk a viszontlátás első örömén, persze egyből érdeklődök az állapota felől. Még ha nem is tudnám, hogy nem olyan rég megsérült, azért egy sétabot meglehetősen feltűnő dolog egy fiatalember kezében.
- Még mindig ennyire fáj? - szaladnak össze aggodalmasan a szemöldökeim, miközben az arcát vizslatom. Egyáltalán nem jó, ha fájdalomcsillapítót kell szedni a mindennapokban, és szörnyen sajnálom, hogy szegény erre szorul ahhoz, hogy átvészelje a hétköznapokat.
- De mit mondanak, mikor szűnik meg végre a fájdalom? Mármint igazából, nem a gyógyszereknek köszönhetően. - kérdezgetem tovább egy kicsit, mert tényleg érdekel. Attól még, mert jóideje nem kávéztunk együtt, még igenis foglalkoztat, hogy hogy van, hogy alakul a gyógyulása. - Remélem te nem az a fajta pasi vagy, aki elblicceli a fizikoterápiát. - rémes szokás, mégis nem ő lenne az első.
- Mit is mondhatnék, amit még nem írt meg valamilyen online pletykalap? - sóhajtok egy nagyot, majd kesernyésen elmosolyodok. Épp ekkor érkeznek a sütemények és a kávék, így megvárom míg ismét magunk vagyunk. - Ez a barackos kosárka elképesztően csábító. Kérsz egy harit? - próbálom a kínosabb témák előtt húzni egy kicsit az időt, majd engedve a látványos kíváncsiságának, belekezdek a történetbe.
- Igazából egy régi barát esküvője miatt jöttem el, és ott találkoztam Colinnal. Fene se gondolta, hogy ő is ott lesz, igazán figyelmeztethettek volna rá. - oké, nem az eleje a történetnek, de a lényeg tulajdonképpen ez. - Nem mintha azt akarnám, hogy féltékeny legyen vagy ilyesmi, de valahogy tudatosult bennem, hogy ez a város az ő területe, és… jól akarok kinézni ha véletlenül összefutnánk valahol. - egy nagy falat fájdalomcsillapító csokoládé tortát eszek, mielőtt folytatnám - Semmi értelme az egésznek, ha nem lenne ilyen makacs már rég elválhattunk volna, és nem… nem gondolkodnék megint azon, hogy talán igaza van abban, hogy nem írja alá a papírokat. - hát ez van. A drága férjem látványa is képes elbizonytalanítani, ezért is mentem olyan messzire, hogy több állam távolság legyen köztünk. Amint két méteres körzetbe kerül, valahogy a hatása alá kerülök.
- Szükségem lenne egy Matt-féle bölcs tanácsra, hogy mihez kezdjek a munkával is, mert nem tudom, hogy vissza merjek-e költözni a környékre. - mosolyodok el halványan, és, hogy elvegyem a komoly téma élét, még egy apróságot hozzáteszek. - Bár határozottan a költözés mellett szól, hogy miután meggyógyultál, megint járhatnánk néha együtt futni.

Már nem is emlékszem, hogy Matt meg én mikor vagy hol találkoztunk először. Csak az biztos, hogy már az első alkalommal amikor beszélgettünk, úgy megnevettetett, hogy az orromon jött vissza a jegesteám. Szerintem Colin féltékeny is volt rá egy időben, pedig tényleg, kémia az abszolút nem volt köztünk, inkább a sosem volt testvéremnek tekintettem őt.
Ezért is örülök annyira a mostani találkozásnak, hiszen személyesen évek óta nem láttam. Más egy monitor meg más az, ha meg lehet ölelgetni, oldalba bökni mint rég. Nem is tudom miért izgultam ennyit a ruhám miatt, tudhattam volna, hogy őt aztán ez pont nem fogja érdekelni, legalábbis piszkálni biztosan nem fog miatta. Egyszer mikor pár hónapja telefonon beszéltünk, még azt is megjegyezte, hogy a reggeli műsorban biztos új az öltöztetőm, mert sokkal csinosabbak a ruháim mint az elején. Ráhibázott, tényleg kaptam egy új öltöztetőt akivel sokkal hamarabb meglett a közös hang mint vártam volna.
Amikor megpillantom, persze, hogy elkezdek vadul integetni, mit se törődve azzal, hogy ki és mennyire néz miatta hülyének. Ő bajuk, én most márpedig örömködök egy nagyot a viszontlátás miatt! Látom, hogy kicsit biceg, de biztosan jobban van már, hiszen az arcán nem látom a fájdalmas rándulásokat minden lépésnél. Mikor nekem kifordult a bokám, még ülni is fájt, állandóan grimaszoltam.
- Sziaszia sziaa! - hadarom miközben alaposan megszorongatom az ölelésben. Amíg meg nem pillantottam, nem is tudatosult bennem igazán, hogy mennyire hiányzott mióta nem láttam. Furcsa érzés, hogy a viszontlátás lehet ilyen is, és nem csak késdobálós, mint “egyesekkel”.
- Jaj, ne viccelj már! - vigyorgom szinte körbe a fejem, majd a második bók után játékosan megemelem a szoknyám szélét és egy gyors pukedlivel hálálom meg a dícséretet. - Hallod-e, te se panaszkodhatsz! Nem is emlékszem mikor láttam rajtad öltönyt. - a videóhívások hátránya, hogy az ember otthonról, akár szöszmösz melegítő pulcsiban üldögélve beszélget, és nem vágja magát csinibe egy baráti csevegés miatt.
- A sütivel megvártalak, különben csak egy maszatos tányért láttál volna előttem mire megjössz. - nyúlok az étlapért, hogy megnézzem milyen finomságokból lehet válogatni. Diéta ide vagy oda, majd este kétszer annyit futok, de most nem érem be egyetlen szelet süteménnyel. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy leült a székre, azért valamennyire még biztosan vannak fájdalmai, még ha a mozdulat nem is ezt sugallta.
- Hát még én! Most esett csak le, hogy mennyire hiányoztál, ha előbb tudom, biztos nem várok ilyen sokat a látogatással. - bólogatok én is, majd belekortyolok az italomba. Igazából most is csak azért jöttem a városba, mert egyrészt esküvőre hívtak, másrészt ki akarom préselni a férjemből, hogy aláírja végre a válási papírokat, és nem utolsó sorban elkelne egy barát tanácsa azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a munkámmal, merre haladjak tovább. Igazi barátból pedig kevés van, nevezetesen a legfontosabb és legjobb itt ül velem szemközt.
- Mesélj, hogy vagy, javulgat már a sérülésed, vagy ez a mostani ficánkolás csak valami fájdalomcsillapítónak köszönhető? - nehéz is lenne nem észrevenni a sétapálcát, de úgy látom a kedve az jó. A legtöbben ha hosszú ideig tart a felépülés, elhagyják magukat, de Matt úgy látszik üdítő kivétel, hiszen látszik, hogy a bicegést nem számolva szinte majd kicsattan! Jó ránézni, jó érzés, hogy ha kinyújtom a kezem akár meg is érinthetem, és nem választ el többszáz mérföld.

Túlságosan rég nem jártam már ebben a városban, pedig itt születtem, itt jártam suliba, itt van minden és mindenki akit valaha is ismertem, mielőtt még bevetettem volna magam a nagyvárosi élet forgatagába. Volt idő, amikor nem is vágytam semmi egyébre, mint egy kis fehér léckerítéses házra, gyerekekre, és néha egy jó kis grillezésre a haverokkal. Régen gyakran sütögettünk és beszélgettünk a barátainkkal a kertben, akár nálunk akár máshol, és be kell valljam, a barátaim bizony piszkosul hiányoztak az elmúlt csaknem három évben.
Matt is ilyen, sőt, azt hiszem talán ő volt az egyetlen akit beavattam amikor interjúra mentem, és amikor összepakoltam a holmimat. Bár a távolság eléggé nagy, azért a mai világban már viszonylag kiküszöbölhető. Viszonylag rendszeresen beszélgettünk telefonon vagy más formában, ő egyike azon keveseknek, akikkel tartom a kapcsolatot és nem vágtam el minden szálat. Egyértelmű volt tehát, hogy ha néhány hétre haza látogatok, akkor mindenképp találkozni szeretnék vele. Persze tudom, hogy rettenetes barát voltam, hogy csak úgy leléceltem, de szerintem, ismerve a körülményeket (nevezetesen azt, hogy a férjemmel nem akartam véletlenül sem összefutni), talán nem neheztel rám a kelleténél jobban.
Tudom, hogy sokat változtam, lehet, hogy nem is teljesen előnyömre. Régebben kényelmes, átlagos ruhákat viseltem, imádtam például a kopott farmert és a kockás inget tornacipővel. Ma már, bár szerintem lehet vagy negyven pár cipőm, valószínűleg nincs közte tornacipő. Szóval, egy kicsit merengve, szinte szorongva készültem a mai sütizésre, és nem azért mert randi lenne vagy ilyesmi. Nem szeretném, ha a barátom csalódna bennem, hogy ő is a fejemhez vághassa amit Colin előszeretettel hangoztat: “nagyvárosi picsa lettem”. Szóval, a lehető legegyszerűbben öltöztem, egy egyszerű, apró virágmintás nyári ruha és egy szandál, szerintem ezzel nem lógok ki a kisvárosi népek közül túlzottan.
Még mindig megvan a kedvenc cukrászdám, így egy kis izgatottsággal sétáltam az épülethez. Nincs is messze a hoteltől ahol megszálltam, egészen hamar ide is értem. A teraszon foglaltam helyet, barátságosabb, és nem is mászkál át minden egyes vevő az ember hátán, lehet beszélgetni és élvezni a finomságokat büntetlenül. A pincérnő kedvesen kérdezte, hogy mit szeretnék fogyasztani, de egyelőre csak egy limonádét kértem naranccsal és málnával. Alig érkezett meg a hűsítő ital, amikor láttam Mattet belépni a cukrászda ajtaján, így felpattantam a kényelmes székből, majdnem felborítva a napernyőt.
- Matt! Szia, itt vagyok! - integetek egy fülig érő mosoly kíséretében. Messziről ez a lelkes mozdulat valószínűleg úgy néz ki, mintha egy darázzsal hadakoznék. Ha észrevett, megvárom amíg az asztalhoz ér, majd néhány izgatott lépés után közelebb megyek, hogy ha öleléssel nem is, de legalább néhány puszival üdvözöljem, ha nincs ellenére.